Dánia azonban szerencsére nem ködös és nem is annyira nyirkos, mint Anglia. Legalábbis nem egész évben. Azt nem állítjuk, hogy a júliusi 15 fok nem kedvez az őszies nyiroknak, télen viszont legalább megközelíti az időjárás a fagypontot, s így a párának jóval kevesebb esélye van. A köddel ugyanakkor szerencsére nem kell megküzdeniük a helyieknek. Azt jóhiszeműen elfújja róluk az orkán erejű szél. Egyébként senkinek se legyenek kétségei: ha nem lenne a hideg és az elviselhetetlen szél, akkor Dánia bizony egész évben ködös és nyirkos lenne. A Jytland-félsziget járulékos szigeteivel együtt az a hely, ahonnan még a közismerten buta és igénytelen angolok is a Brit-szigetre menekültek. Elég kevés olyan pontja van a világnak, ahol az ember nem mérlegel, hanem az első adódó pillanatban Angliába költözik: Anktartisz, Jakutföld, Tibet, Izland, Írország és Dánia. Beszédes tény, hogy a dán mítoszok világában a mocsár szerepel szent helyként. Mi, elmaradott magyarok még csak nem is tudjuk, hogy milyen az, amikor a mocsár gazdagságát tiszteljük a szántóföld gazdagsága helyett. A keresztény Dánia himnusza széles, árnyas bükkfákkal szegélyezett, lankás, szép országot emleget, mint Freya csarnokát. Ennyi erővel a magyar himnusz szólhatna Boldogasszony anyánk banánfaligeteiről, és az ország esőerdeiről. Aranyló búzamezők Dániában Az angolok kiköltözésével viszont megnyílt az út az addig Svédországban lakó dánoknak (a fogalmat ahhoz tudnánk hasonlítani, hogy Magyarországon lakó Fejér megyei), hogy birtokba vegyék ezt a zöldellő földi paradicsomot. Bizony zöldell itt minden. Zöldell a fű, zöldellnének a fák, ha nem vágták volna ki őket, hogy legyen hely a disznóknak, zöldell a moha, a zuzmó, zöldell az alma, és zöldell a búza. Csak az északi népek sárgabarackja, őszibarackja, körtéje, szilvája, cseresznyéje, meggye: az áfonya visz némi színt a szeles hétköznapokba. Az őszibarackkal ugyan megpróbálkoznak ezek közül, ám meglepő módon annak is a zöld színnél zárul le az egyedfejlődése. Az ízéről nem tudunk beszámolni, hiszen az állkapcsunk nem bírta felnyitni, de élünk a gyanúval, hogy kísértetiesen hasonlít az éretlen körtéhez, éretlen szilvához, éretlen sárgabarackhoz és az éretlen nyers krumplihoz. Most persze mondhatná az egyszeri feltrianonozott magyar, hogy „jó, jó, persze nincs nyár és nincs étel, de mégiscsak ott a saját tengerük”. Hát igen, az valóban ott van, mitöbb, szinte csak az van nekik. A tenger pedig ugyebár jó arra, hogy fürödjünk benne, elutazzunk rajta távoli kontinensekre, és élelmet szerezzünk be tőle. Az első sosem állt fenn, a második megszűnt, a harmadik pedig… A dán halászati ipar világhírű. Amióta Kína felverte a nehézfémek árát, valószínűleg a dán halászat az egyetlen, amely nem a halhús eladásából él. A nehézfémek kivonása után fennmaradó csekélyke maradékot porrá őrölve keverik a disznók EU-kompatibilis napi hormon-antibiotikum koktéljához. Hiszen a makkoltatott disznó iszonyatosan költséges, ami – protestáns országról lévén szó – nem elhanyagolható. Makkoltatással ráadásul a disznó majdani súlyát sem lehet dekára beállítani, ez pedig egy az érett ízeket egyébként sem ismerő, protestáns etikán nevelkedett kereskedő rablónép számára sokkal fontosabb a disznóhús zamatánál. Ha a tengerből már végképp semmi öröme az ott lakóknak, az átlagos irigy, öngyűlölő és kicsinyes magyar még mindig korholhatja a saját népét, hiszen a tengert legalább nézni lehet, mert szép. Nos, a tengerparti dán házak története is beszédes. Ezeket a dűnék mögé építik, háttal a tengernek, hogy mégse a bejárati ajtónak kelljen megküzdenie az orkánnal. A tengert még nézni sincs mód, ami elég frusztráló lehet, ha tudod, hogy ott van és az az egyetlen érdekes a nyomorult országodban. Nem mehetsz bele, nem mehetsz rajta, nem ehetsz belőle, sőt még csak nem is nézheted. De ott van. Hurrá! A „dánok” háborúit is alapjaiban befolyásolta az élőhelyük. Az országukhoz tartozó nagyjából 500 szigetükből ma mintegy 400 lakatlan. Azt sajnos nem tudjuk, hogy sosem költöztek ide, kihaltak az élelem hiánya miatt, vagy a szél fújta el őket az ismeretlenbe. Minden bizonnyal hamar ráeszméltek, hogy ahova költöztek, az legkevésbé sem a Valhalla, hanem csak egy fél fokkal különb vidék, mint a korábban általuk lakott skandináv hómező. Nem csoda, ha legfőbb jelszavuk hamarosan az „el innen bárhová” lett, ami a svédekkel és a norvégokkal szemben messze a legkártékonyabb viking rablócsordává változtatta őket. Előbbiek megelégedtek annyival, hogy kelet felé kereskedés közben elmagyarázzák néhány ostobán tekintgető szlávnak, hogy létezik a családnál magasabb szintű önszerveződés és a férfi-asszony-fiú-lány rangsornál kifinomultabb, összetettebb rangsorrend. A norvégok is csak néhány teljesen felesleges gael és még feleslegesebb pikt falut gyilkoltak le követhető rendszerességgel, a dánok viszont gátlástalanul baszogatták fél Európát. Ráadásul pont akkor tették ezt, amikor Európa legfőbb feladata az volt, hogy arannyal és borral lássa el a magyar lovasíjász diplomáciai küldöttségeket. A dánokat rendkívüli módon zavarta, hogy germán testvéreik jelentős része az orruk előtt költözött be olyan volt római területekre, ahol kenyeret és gyümölcsöket ettek a napsütésben. A méltán híres dán igényességet mi sem példázhatná jobban, mint dicsőséges hódításaik! Grönland nevének magyarázatakor már az ötödikes földrajztanár is érezte, hogy itt sürgősen szolgálni kell egy elfogadható magyarázattal, mielőtt átsöpörne az osztályon a gúnyos röhögés. A dánok még a Föld legbékésebb népeiből is gyűlöletet csiholnak Legfőbb történelmi érdemük kísértetiesen hasonlít a portugálok nemzeti büszkeségére. Nem, semmi tengerészeti vonatkozás nincs a dologban. A portugálok ugyanis azzal imádnak kérkedni, hogy a spanyolok nem tudták őket beolvasztani az évszázadok alatt (más kérdés, hogy egy spanyol ugye mit olvasszon be egy másik spanyolon), a dánok meg hasonlóan vannak a svédekkel vagy akár a németekkel. A jobb életről még egy darabig nem mondtak le, hiszen Nagy Knut is bepróbálkozott, Skandinávia mellett Angliában is vitézkedtek egy rövidet. Később egy szerencsésebb dán csoport elfranciásodását követően csak bejutott véglegesen Angliába, de ez már egy másik történet. Az otthonmaradottak viszont jobb forgatókönyv híján elkezdtek beletörődni a megváltoztathatatlanba: a hideg még sokkal hidegebbnek tűnik, ha szél is fúj hozzá. Érkezett persze egy őrült, aki úgy érezte, érdemes erőt ráfordítani erre az egészre, és akkora hévvel látott neki a félsziget meg a körülötte heverő hordalék egyesítéséhez, hogy véletlenül Norvégia is az uralma alá került. Ő volt Kékfogú Harald, a nagy király, akinek Büdöslábú Kálmán, Retkeshajú László, Pudvásállú Béla, vagy Rühesnyakú István lennének a magyar megfelelői, ha nálunk is ilyenek szerepelnének a történelemkönyvekben. A gázabbnál gázabb dolgok ellenére ők mégis büszkék a „történelmükre”. Esetükben nem cáfolni akarjuk a történelmüket, hiszen bő ezredéve valóban oda-vissza végiggyilkolták Európa értéktelen csürhéjét. A baj itt azzal van, amit ők történelemnek hisznek és hirdetnek. Borzalmas lehet ilyen helyen élni, ahol soha semmi nem történik a vihar orkánba fordulásán kívül, és ezért kénytelenek voltak elcsipkerózsikásítani a történelmüket. Jelling viking emlékhelye a Kékfogú Harald által végrehajtott országegyesítés jelképe, és a világörökség része. Kivitelezésében leginkább ahhoz tudnánk hasonlítani, ha valamelyik Szent István korabeli temető mellett állna egy disznóólnyi kápolna is. További híres helyükhöz is kapcsolódik híres személy. A régi királyi „palotához” kötődik az egyetlen dán, akit a műveltebb világ biztosan ismer. Egy angol giccsíró agyából kipattant tragikus figura, aki egy koponyával a kezében egész élete során képtelen volt eldönteni, vajon meghalni előnyösebb-e vagy inkább életben maradni. Ugyanezen kastély kazamatáiban pihen Dán Holger szobra. Ő egy mitikus hős – a dánoknak csak kitalált hőseik vannak –, aki felébred mély álmából, hogy megvédje népét, amikor az végveszélybe kerül. A németek bizonyára ördögi rettegéssel láttak neki Dánia 1940. április 9-i legyőzésének, Holgert azonban senki sem látta. Vagy pont olyan kitaláció, mint maga a dán nép, vagy egyszerűen nem tudta honfitársait megkülönböztetni a németektől. Sem beszélt nyelv, sem nácizmus tekintetében. Szinte alig merünk megint a magyarokkal előhozakodni, nehogy érkezzen egy jól értesült olvasó, aki majd tudatja velünk, hogy Dániának több a GDP-je, ráadásul az emberek is kedvesebbek ott. Mégis, nekünk mindig jön egy kortárs hősünk, aki segít a bajban. Vagy ha nem jön, legalább tudjuk hol a határ. Annak ellenére, hogy Búvár Kund bármelyik dán keményfiúval ellentétben valóban élt, 56-ban nem álmodoztunk arról, hogy majd feléled, és október 25-ről 26-ra virradó éjjel meglékeli az Aurórát. A forint is sokkal menőbb lenne, ha monopolypénzekre nyomtatnánk az Édes Anna szereplőinek képmását... Kanyarodjunk most vissza a dán anyaföld pazar gazdagságához immár nem történeti, hanem termelési nézőpontból! A dánok imádnak kérkedni az éhezők pótcselekvéseként létrehozott, túldimenzionált mezőgazdaságukkal. Eközben persze elhallgatják, hogy erdeik jelentős részét mostanra kiirtották, a vidék eredeti flóráját pedig esztelenül lelegeltették a rühes teheneikkel. Közszájon kering az a statisztika, miszerint a skandináv népek sokat olvasnak, csakhogy a dánok többségének kizárólagos olvasmánya a Traktor Magazin. Valamennyi vidéki család budijában ott hever a földön, kézközelben, és csak arra vár, hogy gumicsizmás gazdája kézbe vegye, miközben a maga által termelt emészthetetlen burgonya miatti szorulásával küzd. Ha dán vagy, szinte biztos, hogy a fogantatásodnak disznók és szarvasmarhák is a szemtanúi voltak, az első hang pedig, amelyet születésed után meghallottál nem anyádé volt, hanem egy otromba Zetor dízelmotorjáé, melynek bőgése még a tiédet is elnyomta. Egyáltalán nem túlzás: Dániában mindenki vezet traktort kortól, nemtől és vezetői engedély birtoklásától függetlenül. Úgyszólván csillapíthatatlan traktorlázban ég az egész nemzet: még a közszolgálati tévéjük is a mezőgazdasági vontatóról sugároz show-műsort főműsoridőben. Ugyanakkor hiába a versenyképes agrárium és feldolgozóipar, a világhírűnek hazudott dán kolbász így is olyan pocsék, hogy egy gyulai gazda még a kutyájának is szégyenkezve vetné oda. Hogy ott a füvet legelő marhán kívül bármi is egészségesen megnő, az a dánok és a vegyészek közös hazugsága. Legfőképpen a disznó nem, amelynek élelmezési módját fentebb már ecseteltük. Már annyira nem férnek a jószágtól odahaza, hogy a nálunk kizsarolt földbirtokon űzik bűzös foglalkozásukat. Mezőgazdaságuk híressége ellenére a dánok még életükben nem ettek egy jót. Ha máról holnapra eltűnnének, az ottmaradt muszlim söpredéknek még a közpénzből működő neonáci rádiójuk is jobban hiányozna bármelyik büdös halkonzervnél. Naná, hogy még nászútra is traktorral mennek! A fentiek ismeretében nem túlzás kijelenteni, hogy minden olyan kísérlet, amely a népjóléti mutatókon túl más egyéb értékeket is megpróbál felfedezni ebben a nyomorult országban, eleve csúfos kudarcra ítéltetett. A lelkük mélyén tudják ezt ők maguk is, öngyilkossági rátájuk legalább olyan híres a dinamikus növekedéséről, mint a GDP-jük. A nemzet letargiája korántsem újkeletű: egyetlen ismert gondolkodójuk egy valódi csődtömeg, aki a valódi bölcseleti kérdések helyett a saját kétségbeeséséről publikált olyan könyveket, amiket ő maga is megvetett. A dán film szókapcsolat hallatán több áporodott szagú bölcsész is felkapja a fejét, de ki kell őket ábrándítanunk. Tény ugyan, hogy Dánia a némafilm korszakában a világ negyedik filmnagyhatalma volt az Egyesült Államok, Németország és Franciaország után. A hangosfilm megjelenésével azonban elvesztette ezt a pozícióját. Minden bizonnyal a művelt világ ekkor döbbent rá, hogy a dán némafilm svéd némafilm volt. Az Olsen bandát mifelénk hajlamosak hanyagul vígjátéknak tekinteni, holott az valójában a dán Kékfény. A dán néplélek kulturális igénytelenségét, valamint ehhez kapcsolódó infantilizmusát bizonyítja, hogy irodalmuk kirakatában immár százvalahány éve egyetlen árva meseíró porosodik, akinek bárgyúsága ma már a gyerekek körében is közröhej tárgya. Andersen egyetlen ismert cselekedete, hogy híressé tette egy kislány alakját, márpedig a dánokat különös érzelmek fűzik a kislányokhoz, de erről egy kicsit később. Közismert, hogy a dánok szimulált kedvességük ellenére távolságtartók és képmutatók, semmi esetre sem mondják az ember szemébe, hogy mit gondolnak róla, ezért egyikükhöz sem érdemes leereszkedni egy társalgás végett. Kim Vilfort gazda ünneplőruhában mutatja be mintagazdaságát Jóhiszeműen remélhetnénk, hogy talán a sportban lelünk valami felemelőt, de sajnos csalatkoznunk kell. A dánokról köztudott, hogy magas szinten művelik az általunk is szeretett csapatsportokat. No de félre a tréfával, mert aki most a női kézilabdára asszociált, az bizony rosszul tette. Nem tudnák sok mindent mondani arról a sportágról, ahol magukat férfinak hazudó kurva ronda nők terrorizálnak kifejezetten csinos nőket, akiknek így aztán nem marad idejük arra, hogy frusztrációjukat árammal sokkolt békacombokhoz hasonló görcsökben éljék ki. Ez a nyilvánvaló tény – Mocsai Lajoson kívül – valószínűleg senkiből sem váltott ki különösebb meglepetést, ezért nézzük minden egészséges nép sportalappillérét, a férfi labdarúgást. A dán futballt a magyar futball hajdan frissen illatozó virágainak erőszakos letaposására hozták létre. Az első komoly pofont jelentő 1960-as olimpiai elődöntő után még úgy tűnt, sikerül a visszavágás, hiszen fiaink négy évvel később egy barcelonai EB-bronzmeccsen felolvaszották a lelketlen vajbőrűeket, az agresszív kivagyi dán néplélek azonban a fociban is előtört. Szegény Albert Flóri bizony nem számított a koppenhágai stadion tehenek által felzabált gyepszőnyegének hiányosságaira, és lábát – ezáltal karrierjét – törte a halliszttel felvonalazott alapvonaluk környékén. A dánok köztudottan sertésürülékkel töltik fel a pálya kisebb nagyobb hibáit, ez azonban – a magyar disznóürülékkel ellentétben – puha és kenhető, hiszen a jószág nem valódi táplálékon, hanem a tizenhatosvonalazás után még megmaradt maradékon vegetál. Állandóan kukacoskodó olvasóink most bizonyára a dánok örök meséjével, az 1992-es EB-győzelemmel fognak jönni, azonban aki látta, nem tudja nem feledni azt a csodát. Az ismert strandos legenda helyett bizonyára a fejőgépek és zabkombájnok mellől összefogdosott csapat pillanatok alatt elérte az amúgy rendszerint döntésképtelen FIFA-nál a hazaadás kézzel felvételének megtiltását. Ha másért nem, ezért biztosan örökké hálásak leszünk nekik. A kortárs dán középpályára nézve egyébként az embernek az az érzése támad, hogy a Csató testvérek Mracskó Mihállyal kiegészülve koronahercegek lehetnének az angol királynő mellett, nem is értjük, miért parasztoztuk őket boldogult gyermekkorunkban. Ha más sportok terén nézünk körül, ott is hasonlóan lehangoló a helyzet. A dán „sportolók” tollaslabdában a világ élvonalához tartoznak, becslések szerint vagy félmillióan ütögetik a kis rózsaszín csipkekúpokat az országban. Az olimpiákon eddig 41 aranyéremmel büszkélkedhetnek, legeredményesebb sportág a vitorlázás. Arról nincs információnk, hogy a tollaslabda és a vitorlázás mellett egyéb kitüntetett figyelmet érdemlő sportágakban, mint a kötélhúzás, zsákbanfutás, színek kikeverése és ágyhuzatcsere, milyen eredményeket mutatnak fel. Igényes életkörnyezet Christianiában A végére hagytuk Dánia igazi csemegéit. Ha eddig úgy gondolta az olvasó, hogy Woodstock hippiförmedvénye volt az emberi nem salakjának legesszenciálisabb megjelenése és legdurvább ámokfutása, akkor bizony tévedett. Dánia híres fővárosában, Koppenhágában, annak is a közepében, az egykori katonai körzet területén található Christiania szabadváros. A területet nem sokkal 1971-es kiürítése után szállták meg az anarchisták, egyéb gyanús kommunákkal karöltve. A szélsőséges liberális téveszmék terjedési sebességét ezután csak a heroiné múlta felül a bűnözőkkel, csavargókkal, csövesekkel és narkósokkal teli, lerobbant telepen. Aztán amikor a kormány elunta a dolgot, és megpróbálta felszámolni Koppenszodomát, a megrettent békeharcos hippik molotov koktélokkal verték vissza(!) a különleges erők(!) támadását. A súlyos utcai harcok után jelenleg patthelyzet uralkodik az ügyben. A magunk részéről egy megfontolt lenapalmozást tartunk célszerűnek, hogy se narkó, se eszme, se ember ne kerülhessen ki onnan egészben. Ha mégis megpróbálnák, javasolnánk megvalósítani a Ryan közlegény megmentése egyik örökérvényű felkiáltását: „Ne lőjetek, hadd égjenek!”. Alapesetben nem a cikkek végén szoktunk foglalkozni egy-egy nép nőivel, most mégis kivételt teszünk. Több cikkben elmondtuk már, hogy a blog történetének eddigi mélypontja következik. Nos, ezt most azzal toldanánk meg, hogy mi, sokat látott gyűlölködők is őszintén reméljük, ez már valóban a blog történetének végleges mélypontja. Közönséges szemmel a dán nők ugyan szépnek látszanak, de ha rideg kimértségük ellenére valamelyiküket mégis sikerül ágyba vinnie a Magyar Embernek, csupán arról szerezhet tapasztalatot, milyen érzés lehet nekrofilnak lenni. A jéghideg frigiditás csak a legtüzesebb dán menyecskék jellemzője, a többieknél rosszabb a helyzet, a dán nő akkor is ilyen, ha még ver a szíve. És hát mit tesz az egyszeri férfi, ha ilyen nőkkel verte meg hazáját a sors? A válasz kézenfekvő, csakhogy egész más válasz fekszik kézen a dán férfinek, mint amire a magyar olvasó most gondolt. Szomorú ez a kis pornós ribanc A dán férfi ugyanis ilyenkor elkezd kislányokat kefélni, mivel azok mozognak is közben; hogy kínjukban, az már kevéssé érdekli a dán férfit. Miután egy picit elült a döbbenet, hangsúlyozzuk, ez nem a mi gonosz fantáziánk, pusztán a kérlelhetetlen igazmondásunk. Magunk is óvatosan gondolunk bele az ügy bármilyen körülményébe és vonatkozásába, hiszen ilyen kényes és egyben undorító terepen még nem jártunk, pedig jó pár nép elemzésén túl vagyunk már. Állításunk alátámasztására szeretnénk ismertetni, hogy Dániában 1971 és 1979 között törvényesen forgathattak és forgattak is bőven gyerekpornót 5-11 éves kislányokkal és kisfiúkkal a Color Climax Corporation nevű, hírhedt pornóvállalat óvó kezei alatt. A teljes dán népességből esetleg a kisgyermekekkel tudunk rokonszenvezni, mint ártatlan, jóravaló teremtésekkel, erre ezek a barbár furkók megbasszák őket. De nem lehetünk igazságtalanok, a társadalmi fejlődés ezen szakaszán a svédek és a hollandok is a 70-es évek folyamán estek át. Az pedig már a mi megalapozott gyanúnk, hogy a filmek jelentős arányban érkeztek az osztrák, svájci, liechtensteini és luxemburgi tékák pultjaiba is az ínyenc vendégek részére. Végül 1980-ban előbb Svédországban és Dániában, majd – némi fáziskéséssel – 1985-ben a nagyszerűen szabad Hollandiában is betiltották a gyermekpornót. Kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést: Magyarországon vajon mikor tiltották be a gyermekpornót? Nos, soha, mivel nem is engedélyezték. Pedig kevesebb a GDP-nk, mint az említett országoké… Aki ezt a kislányt képes lenne megbaszni, azt mi gondolkodás nélkül megölnénk. A cikkhez nyújtott komoly segítségért köszönet Révlaposi Tudornak, valamint a hippi/pedofil vonal országos szakértőjének, Modor Tibinek!
Dánia a hazai csürhe szemében az életszínvonal elképzelhetetlen magasságát, elégedettséget és boldogságot jelenti. A csürhét az sem menti fel, hogy a hazai kikupáltabb réteg 150 éven át a ködös, nyirkos, fogatlan Angliában volt képes ugyanezt meglátni. Legújabb tudományos kutatómunkánk eredményeként azt a népet szolgáljuk fel a fogyasztóknak, amely ha alul nem is múlta, de mindenképpen megközelítette a népek között 0 °K-ot jelképező cseheket.
Akkor még gyermeki naivitással elfogadtuk, hogy a dánok csak egyszerűen vonzódtak a zöldhöz, ám azt elmulasztotta ismertetni a tanító úr, hogy jó dánjaink nem erdőre, hanem kövér gabonamezőkre gondoltak a partvidék zöldjét szemlélve. 
Ami aztán a virágzó középkorban köszöntött Dániára és egész Skandináviára, azt a teljes latin-amerikai sorozatipar megirigyelhetné. Dánia az 1397-ben létrejött kalmari unió nyomán összeházasodott Svédországgal, amely egyúttal feleségül vette Norvégiát is. Boldogan éltek, azonban a happyend csak látszólagos volt, hiszen tudjuk, hogy egy valóban szánalmas szappanopera sosem állhat meg tizenpár epizódnál. Ezután következnek csak az izgalmas események, amelyek unatkozó háziasszonyok millióit ültetik a tévé elé. Nos, Svédország valamivel később – elunva Dánia intrikáit – kilépett a házasságból, és kapcsolatuk hosszú időre megromlott. Dánia leszbikus kapcsolatban maradt Norvégiával, de végül ez is felbomlott, mivel Norvégia meggondolta magát, és inkább Svédországgal akart élni. Később ez a frigy is zátonyra futott, és ma mindhárman magányosan tengetik az életüket azt hazudva a világnak és főleg önmaguknak, hogy különböznek egymástól. Egyedül a Scandinavian Airlines System van tisztában a valósággal. Mintha a három részre szakadt Magyarország felett a Malév repülne, és csak a vállalat tudná, amit a királyi, a fejedelmi és a szultáni Magyarország nem hajlandó tudomásul venni. Sajnos a dánok létezését illetően sem számolhatunk be a szlovákokétól vagy a hollandokétól különböző dolgokról. Azaz mégis. Még a hollandok is tartották magukat annyira, hogy ne az enschedei, felsőszász és mélyföldiszász nyelvjárások közti átmeneti izét jelöljék ki irodalmi nyelvüknek, 
hanem legalább a német törzstől legtávolabb eső flrandriait. A dánok viszont a dán-svéd határ nyelvjárását beszélik irodalmi nyelvként. A dán meg se próbálta amit még a holland is. A holland és a dán közti különbség a nyelvválasztás mellett (nálunk ez általános iskola 3-ikban van, a fogalmat egyéb jelentésben a magyar kultúrkör nem használja, itt értsd: létezésmítosz) az önvédelmi hajlandóságon is tükröződik. Tudja a kedves olvasó, hogy mennyi ez a különbség? Bizony, 3 nap. A hollandok legalább 1940-ben is megpróbálták… 
A dán nemzeti eledelként ismert svéd húsgombócot és német sertéssültet vélhetően azután, egyéb utakon is be tudnák szerezni. 
Főleg, ha dán, svéd vagy holland az illető, mert akkor egyéb bűnei is vannak, és ez csak halmazati.
A Lego tényleg jó, de ha a gyermekpornót elnézően csak 1 millió negatív pontnak vesszük, akkor is kb. 1:1500000 az összesített arány. Ez kevés lesz ahhoz, hogy emberszámba vegyük a dánokat.
